Csak úgy
A Dunához
A barátaid sem voltak túl kedvesek. Mogorva vénemberek horgásztak leginkább a partodon. Tizenegy-tizenkét évesen a most korombéli ötvenesek számomra olyanok voltak, mint akik egyszer már megszöktek a Kaszás elől, de legalább is nem sok volt nekik hátra… A köszönésemet sem fogadták, ha kérdeztem valamit, úgy tettek, mintha ott sem lennék. Hallgattak, morogtak, aztán időről-időre kivettek valami olyan halat, amitől kifutott az arcomból a vér. Utáltam őket. Utáltam, hogy béna vagyok, utáltam, hogy nem sikerült semmi úgy, ahogy szerettem volna. És utáltalak téged is.
Ügyetlenségemnél talán csak a kitartásom volt nagyobb, mégsem jutottam előre a dologban. Az ismerőseim közt nem akadt dunai horgász, akik pedig segíthettek volna, tudomást sem vettek rólam. Behúzódtam hát a közeli öbölbe. Ott legalább értelmesen el tudtam tölteni az időt. A régi rakodó hatalmas betonlábáról jókat lehetett keszegezni úszóval. Volt egy kisebb benyíló, kis öböl a nagy öbölben, amin egy vashíd ívelt át. Onnan fentről órákig néztem, ahogy a balinok vadásztak a küszcsapatokra. Ötös-hatos csoportokban együtt dolgoztak, bekerítették a rajt, aztán oldalról vagy alulról az egyik közéjük vágott a többiek pedig elmartak egyet-egyet a riadtan szétfutó apróhalak közül. Megfogni őket soha nem tudtam. Pergetni akkoriban még nem pergettem, a szabad zsinóron vagy vízigolyón felkínált küsz mellett pedig rezzenéstelen arccal mentek el.
Az öböl adott élményeket, de kalandos is volt. Kóbor kutyák kergettek meg, gyorsan kellett tekernem, hogy megússzam ép bőrrel. A környék elhagyott építményeinek voltak ideiglenes lakói, akik néha nem nézték jó szemmel az előttük császkáló gyerekeket. Volt is ebből konfliktus, de baja – hál’ Istennek – soha nem esett senkinek. Egyszer megkergetett egy halőr, mert engedély nélkül horgásztam, de elkapnia nem sikerült. Nagyon mérges voltam rá, miközben a hosszú futás után zihálva ültem le, a közegtől biztonságos távolságban. El akartam mondani otthon, hogyan jártam és azt szerettem volna, hogy a szüleim is pont úgy méltatlankodjanak majd, mind én. De rájöttem, hogy a történetet nem tudom úgy elmesélni, hogy igazat adjanak nekem. Sőt… (Azóta sem horgásztam engedély nélkül soha.) Aztán az öbölből is elmaradtam. Végleg.
Nem voltunk nagy haverok, na. Nem is néztem feléd sokáig. Úgy harminc évig. Hogy utána megint miért? Fogalmam sincs. Sokat hallottam és olvastam rólad. Mondták, hogy milyen bőkezű vagy. Bitang nagy süllőkkel, péklapátnyi dévérekkel, gyönyörű jászokkal, márnákkal, öreg pontyokkal készültek fotók. Mind-mind a te ajándékaid. Gyönyörűen tudtak írni rólad olyan emberek, akiknek többet adtál, mint nekem. (Többet? Nem volt nehéz…) De nem hittem nekik. Azt gondoltam, hogy ugyanazok a mogorva vénemberek fogják most is ezeket a szép halakat, mint annak idején. Akiket utálok. És utállak téged is. Mert önző és irigy vagy, mert nem segítettél nekem. Ha akkor nem segítettél, most sem fogsz. Biztosan nem. Végül mégis megpróbáltam.
Ennyi év után újra leülni a folyópartra nem volt könnyű. Féltem. Féltem, hogy megint úgy járok, mint gyerekként. Féltem, hogy ügyetlen és eredménytelen leszek. De már nem voltam egyedül. Felnőtt fejjel felkészültebben indultam neki. Olvastam a hogyanokról és a miértekről. Segítettek cimborák és ismerősök. Novi, Sanya, sok Csabi (három is), Laci és sokan mások. Mind adtak egy-egy kisebb vagy nagyobb darabot ahhoz, amivel végül megint lementem hozzád. És amire nem számítottam: Te sem voltál ellenséges velem.
Megint ott ültem a parton, nem is túl messze onnan, ahol gyerekként először próbálkoztam. Nem ment minden elsőre, sokszor másodikra és harmadikra sem. Úgy csináltam, ahogy korcsolyázni is megtanultam. Téli időszakban, amikor kellően fagyosak voltak az éjszakák, az iskolaudvart fellocsolták nálunk. Esténként, a tömegek elvonultával belopakodtam az üres pályára és megpróbáltam állva maradni a korcsolyán. Majd' két hétbe telt, mire lassan megszerzett tudásomat ki mertem vinni a Városligetbe. A dunai peca is lépésről-lépésre épült. Minden nappal egy kicsit tovább jutottam. A kirakós darabjai ma sem álltak össze teljesen, de a kép már felismerhető…
Halakat is fogtam. Olyan fajokat, amiket korábban soha. Lapos- és bagolykeszeggel már korábban is találkoztam, a szilvaorrú sem volt ismeretlen. De paduchoz, jászhoz vagy leánykoncérhoz a tavakon és a csatornákon nem volt szerencsém. Aztán a márnák. A mai napig meglepnek a hihetetlen erejükkel, szilajságukkal. Az élethez való viszonyukkal. Hülyeségnek tűnik, de mindig mosolyt csalnak az arcomra. Mert életvidám lényeknek érzem őket. Mennek, teszik, amit tenniük kell, de egy félmosolyt is ott látok a húsos szájuk sarkában. Mindig. Új kedvenceim is lettek: a nagy dévérek. Hihetetlen gyönyörű állatok. Nemes szépségek. Nem buzog bennük annyi életerő, de a komótos, lassú tempójuk illik hozzám. Na és a gébek. Róluk nem akarok beszélni. Szerintem te sem tennéd szívesen.
Hat éve a második-első találkozásnak. Ma már nem érzem becsapva magam, mint gyerekként, annak idején. A kapásokat legtöbbször a bot spiccén figyelem, s ha úgy alakul, úszóval is meg tudom horgászni a sodrós vizet. Ez utóbbiban azért nem vagyok profi, de olyan elveszett sem, mint tizenévesen. A víz sokat tisztult az eltelt évtizedekben. És a halakat sem csak a mogorva vénemberek fogják. Bár, ha tükörbe nézek, némi hasonlóságot fel tudok fedezni…
Nehéz a zsák, húzza a vállam. Félig le is csúszott
már. …csába! Megállok. Ahhoz, hogy megigazítsam, le kell tennem a vödröt, a
szákfejet és a botzsákot. Szusszanok. Közel a víz, érzem a szagát. Szeretem. Az
enyhe szélben apró hullámok verik a kavicsos partot. Mintha homokot ráznának meg
néha egy fémtálban. Zizeg. A vállpántot visszahúzom a helyére. Motyók fel,
tovább zörgök a Duna felé.
A parton lehányom magamról a cuccokat. A túloldalt
vonat kattog a síneken. Jobbról a domb fölött kibukkan a Nap. Fürge sugarak
futnak szét mindenfelé, beszínezik a homokot, a kavicsokat. A nadrágomra is jut
belőlük. Nosza. Bíztatni kell magam, hogy nekikezdjek. Ácsorgok még kicsit. Jó
most így nekem, teljesen kerek a világ. Duna, vízszag, zizegő hullámok, messze
kattogó vonat, felkelő Nap. Ennyi elég. Na jó, horgászni sem lenne rossz. Csináljuk!
Megszokott mozdulatok pakolnak szét. Először a
szék. Aztán a botállvány. Nagy terpeszre állítom, a végét egy ernyőtartóval
rögzítem. Tudom, ezt most nehéz elképzelni, de higgyétek el, így van… A botok
következnek. Összerakom, aztán felteszem őket az állványra. A végszerelékek
majdnem készen vannak rajtuk. Csak két dolgot kell felakasztanom rájuk és már
pecakészek is. Etetőkosár. Horogelőke. Mehet!
Ez a csuszkás hely. Csuszka? A verébalakúak
rendjébe tartozó, kistermetű madárfaj. Rövid farok, hosszú csőr. Testének felső
részét szürkéskék tollazat borítja. A csőrétől a szeme körül elhaladva fekete
csík húzódik a szárnyáig. Számos alfaja létezik, melyek közül a nyugatabbra eső
területeken élők testének alsó része narancsos színezetű, fehér torokkal.
Énekesmadár, jellegzetes, erős és többször ismételt dvip hanggal. Idézet vége.
Szóval csuszka. Tavaly ősszel többször is
horgásztam itt. Minden alkalommal együtt. A csuszkával. Én ültem a székben,
mellettem a vödör, benne az etetőanyag. Fél óra elteltével megjelent. Semmi
óvatoskodás, semmi előjáték. Egyenesen a vödör szélére repült. Egyik szemével
engem figyelt. A másikkal az etetőanyagot. (Esküszöm, így láttam.) Aztán a
megfelelőnek vélt pillanatban fejjel előre lebukott a kajába, mint Dagobert
bácsi a dollárok közé. A csőrébe kapott két-három szemet és elrepült vele a
parti fák közé. Pár perc, aztán visszatért. Ezt játszottuk órákon át. Közben én
horgásztam. Ha volt a vödörben csonti, azt mindig kicsipegette az első
körökben. Utána kendert és búzát vitt. Semmi mást. Ha vödör felé nyúltam, ha
felé fordítottam a fényképezőgépet, visszavonult a fák közé pár percre. Kicsit
kifújta magát, megnyugodott. Aztán visszajött.
Igen széles előttem a Duna. Sokszáz méter. Ahogy ülök
ebben az alacsony székben, igazán nagynak látom a folyót. Csöndesen surrogó
iszonyatos víztömeg. Ellenállhatatlan. Hatalmas. Ha folyásnak felfelé nézek,
lapos, sóderes part nyúlik el, ameddig a szem ellát. Lefelé kövezés védi a
közeli öböl bejáratát. A víz előttem lassan mélyül, egészen úgy húsz méterig,
ahol egy határozott töréssel majd’ nyolcvan centit esik. Onnan megint csak
lankásabb a fenék, de az általam meghorgászott harmincméteres távon már bőven
három feletti a víz. Akadók, nagyobb kövek nincsenek előttem, Simára csiszolt
asztalon keresem a halakat.
Nem kell őket nagyon keresni. Mert itt vannak.
Egész évben. Tavasztól őszig kisebb fehérhalak járják. Apró szilvát, paducot és
karikát szinte mindig tart. Kicsiket, sokat. Aztán ősszel, amikor a víz hőfoka
egy jól meghatározható, szűk sávba esik vissza, megjelennek a darabos, szép
halak. Márnát, dévért, jászt, paducot és koncért lehet ilyenkor fogni. Jókat.
Néha egész sokat. Miattuk jöttem. A darabos halak miatt. Benne járunk már az
őszben, s a vízállás is megfelelő ahhoz, hogy kényelmesen behorgászhassak a
törés mögé.
Egy óra is beletelik, mire az első kapást látom. Az
egyik bot égre néző spicce finomat bólint. Egyetlen rántás. Szünet. Előredőlök
a székben, kezem a pálca nyelén pihen. Várok. Nemcsak a spiccet, de a vízre
lefutó zsinórt is figyelem. Néha az beszédesebb, mint a bot vége. Először a
zsinóron látom, hogy történik valami. Leng egyet, aztán a spicc is mozdul.
Határozott húzásba görbül a bot. Be se kéne vágnom, elég lenne csak felvenni a
kontaktust a hallal. De az adrenalin nem hagyja annyiban. Bevágok hát.
A folyóvízi halak legtöbbje mindent beleadva
védekezik. Fut, ahogy ereje bírja. Talán a dévér az egyetlen, mely kevéssé
küzd, sokszor a munka nagy részét a sodrásra bízza. Beletehénkedik. Lapjával
fekszik a víznek és hagyja magát húzatni. A többiek ádázul verekednek, gyakran
méretüket meghazudtoló módon. Ez a márna sem veszi félvállról a dolgot. A
megakasztás pillanatában erős tempóban elindul befelé. A merítés elől háromszor
megfut, nehéz őt jobb belátásra bírni. Derék. A bot remekül dolgozik, kirugózza
a hal szilajságát.
Nem könnyű jó folyóvízi feederbotot találni. Legyen
erős, bírja a nehéz kosarakat, a párperces dobások okozta strapát. Legyen
rugalmas, hogy ne szakítsa szét a zsákmány száját, ne verje le a horogról a halat
a fölötte kalimpáló nagy tömeg sem. És hagyjon meg valamit a fárasztás
élményéből. Szerencsés vagyok, én találtam ilyet. Angol. Barbel, mondja a
felirat. Meglepően vékony bottest, bár nem könnyű pálca. Minél jobban terheled,
annál nagyobb ívben hajlik. A végszerelékbe épített erőgumival együtt alkalmas
a nagy kosár és vékony horogelőke használatára, közben szinte élményszámba meg
vele egy közepes méretű hal fárasztása is. Angol tudósok, mi?
Szeretek lapos, sóderos parton horgászni. Gumicsizmát
húzok, amivel pár métert besétálhatok a folyóba. A fárasztás végén, ha nyugodt
a hal, akár merítő nélkül is megoldható a kivétele. Nyugodtabb időszakban néha
a bokáig érő vízben a parttal párhuzamosan elbandukolok kicsit a botoktól. (A
nyelető bekapcsolva persze, de kérem, ne szóljatok a halőröknek erről. Nem a
legszabályosabb ez, tudom…) Nézelődöm. A vizet vagy az ártéri erdőt figyelem.
Lesem a madarakat, a halak nyomait, az áramlás vonalait a felszínen. A nagy és
erős fákat, amelyek úgy állnak ott, mintha mindent képesek lennének legyőzni.
És a torzókat, amik az utolsó hajtásokig küzdenek az életért.
Pár perc múlva visszatalálok. Újradobom a
szerelékeket, friss etetőanyaggal és csalival. Leülök a székbe. Nézem a
spicceket. És az eget. Üres a fejem. Nem gondolok semmire.* Ez jó. Ilyenkor
regenerálódom. Testileg és lelkileg egyaránt. A vegetatív funkcióim működnek.
Sőt. Mindent csinálok, ami a peca közben kell: csalizok, dobok, bevágok,
fárasztok, ilyesmi. Hibátlanul. De semmi nincs a fejemben. Tényleg.
Valaki néz. Nem hallottam semmit, a látóterem
perifériájában sincs mozgás. Csak a tarkómon érzem. Hátrafordulok a székben.
Vékony, magas, idős-kortalan figura áll a töltés aljánál, jó tízméternyire
tőlem. Meghatározhatatlan színű esőkabát, kopott farmer, sokat látott surranó. Jobb
oldalt a nadrág szára egy ruhacsipesszel kívül összehúzva. Bringázott idáig. Karikatúraszerűen
hosszú, borostás arc. És egy makulátlan, sötétszürke szövetből készült
golfsapka! Az egész figura tetőtől-talpig viseltes, de a sapka, mintha most jött
volna egyenesen a kalapostól. Fura.
„Jó napot” – köszönök rá. Bólint és félszegen
elindul felém. Tőlem jobbra egy nagyobb uszadékfa fekszik, a napok óta alacsony
vízállás miatt már száraz, a hajók hullámai sem bántják. Felhúzza kicsit a
kabát alját, majd egy nehéz sóhajjal leül. „Adjon Isten” mondja. A hangja
olyan, mintha egy kút mélyéről beszélne hozzám.
Hallgatunk. Becsülettel megrángatja a spiccet a
következő jelentkező. A fárasztás közben néha lopva hátrapillantok, emberünk
mit csinál mögöttem, de mindannyiszor merev, egyenes tartással ül és üres
tekintettel mered a semmibe. Egy gyönyörű, majd’ kétkilós leánykoncért segítek
partra. Egyik kezemben a botot, a másikban a halat tartva lépek a székhez. A
botot letámasztom, aztán egy mozdulattal kifordítom a szájszélbe akadt horgot. „Nézze”
– fordítom felé a koncért.
Először rám néz, aztán a halra. Elmosolyodik. Szeme
körül ezer apró ránc fut szét, hirtelen vagy tíz évet öregszik az arca. De
közben megtelik élettel. „Nagyon szép leányhal” – mondja. Kis szünetet tart,
majd hozzáteszi: „Régen én is fogtam belőlük. De egy ideje nem horgászom.” „Az
nem jó” – dünnyögöm, inkább csak magamnak. „Nem” – bólint rá. Aztán belekezd.
Lassan, egyenletesen beszél, szépen formálja a szavakat. Miközben horgászom, s
fogok néhány halat, mély hangú mondatokkal kinyílik előttem egy élet.
Nógrádból jöttek a feleségével és a fiukkal
Budapestre, már vagy huszonöt éve. Ő először egy nagyvállalatnál, aztán egy kis
cégnél könyvelőként dolgozott. A felesége óvónőként ment nyugdíjba néhány évvel
ezelőtt. Nem voltak gazdagok, de szükséget sem szenvedtek semmiben. A fiú orvos
lett, belgyógyász. Kórház és magánrendelés, sok munka, feleség, két kicsi
gyerek. Minden szép, mit egy képeskönyvben. Aztán három éve felborult minden. A
felesége beteg lett, s mire igazán megijedtek volna, alig egy hónappal az első
bajok megjelenése után meghalt. A fia a temetés után két héttel jelentette be,
hogy állást kapott Angliában. Kiköltöznek mindannyian, megy az asszonnyal és a
két kisunokával együtt.
Amikor a fia elmondta neki, hogy elmennek, sokáig
győzködte, hogy menjen ő is velük. „De hát hova mennék én innen? Ki lennék és
mit csinálnék én ott Angliában?” Olyan keserűség sűrűsödik a hangjában, amikor
erről beszél, hogy egy percre le kell tennem a dolgokat a kezemből. Csontikat
tűztem a horogra éppen. Sokáig hallgatunk e két mondat után. Ott ül azon a nagy
uszadékfán, egyenes háttal, a bakancsával aprókat rugdal. Kavicsok gurulnak
szét, zizegnek, mint a hullámok alatt.
A felesége első rosszulléte után három hónappal nem
maradt a családjából semmi. A fiával és az unokákkal Skype-on beszéltek eleinte
hetente, ami mostanra inkább havonta. Az unokák csak beleköszönnek a kamerába.
A fia néha hazajön, de legtöbbször egyedül. Dolgokat intézni, barátokkal
találkozni. Hozzá is ellátogat mindig, de amikor elmegy, az rosszabb, mintha
nem is jött volna. Kimegy hozzájuk évente kétszer. Az unokák nőnek, mint a
gomba, de olyankor mindig rá kell jönnie, hogy már nem része az életüknek.
Hazajönni pedig fáj.
„Sokat jártam horgászni a Dunára. De mostanában nincs
hozzá kedvem. Idén már engedélyt sem váltottam. Néha kijövök ide biciklivel.
Elüldögélek.” Nagyot fúj a mondat végén. Nem mondja, de értem, hogy itt a vége.
Mielőtt mondhatnék valamit, feláll. Tessék-lássék leporolja a hátsóját. „Fogjon
még néhány ilyen szép halat! Isten vele!” – búcsúzik, s a hosszú ülés után
kicsit nehézkes járással megindul a gát felé. Kezében viszi a makulátlan
golfsapkáját. A vállán meg a többit. „Vigyázzon magára!” szólok utána, bár elég
idétlenül hangzik, ahogy kimondom.
Vendégem nagy csöndet hagyott maga után, csak
lassan telik meg hangokkal újra a délelőtt. Kavicsok zizegése a hullámok alatt.
A vonat kattogása szemben. Úgy teszek, ahogy mondta. Fogok néhány szép halat
még. Márna és jász jön. A jász különösen darabos. Még egy fél órát dobok rá,
amit a Duna két nyolcvandekás paduccal hálál meg. De a fejem már nem üres. Mindenféle
gondolatok villannak be. Az én életemről, meg arról a darabokra törtről. Nem
akarok most ezen pörögni. Pakolok inkább. Néha a fák felé kémlelek, hátha
meglátom vagy meghallom a csuszkát. De ma nem jött el. Talán legközelebb.
*Mark Gungor óta tudjuk, hogy ez (a semmi – a
nothing-box) milyen fontos. Aki még nem látta, nézze meg. Nagyon szórakoztató:
Ülök az étkezőben. A házunkban. Ez az a doboz,
amiben lakunk. Nemrég vettük. Sokat javítottunk rajta, csinosítottuk. Vettünk
bele dolgokat. Szép doboz lett, egyre szebb. Színesre festettük. Berendeztük.
Vannak rajta ablakok, amin bejön a fény, mi pedig kikukucskálhatunk rajtuk. Vettünk
bele kazánt, csöveket, fűtőtesteket, amik melegen tartanak minket akkor is, ha
kint éppen hideg van. Tök jó. Elférünk benne mindannyian. Kényelmesen.
Kényelmesebben, mint sokan mások. Mert mindenki (majdnem mindenki) egy dobozban
lakik. Ki a sajátjában, ki máséban. Egyik kisebb, másik nagyobb. Vannak
hatalmas, doboztároló dobozok (ilyenben laktunk mi is nagyon-nagyon sokáig) és
vannak önálló, egyedül álló dobozok is. Függőlegesek és vízszintesek határolnak
mindannyiunkat a lakódobozunkban.
Kimegyek a kertbe. Errefelé kisebbek a telkek, a
szomszéd házak karnyújtásnyira vannak tőlem. A kert tenyérnyi, barátságos. Van
benne árnyat adó fa, egy darab napjárta pázsit, tűzrakóhely, a szomszédoktól és
az utcától távol tartó zöldek. Kiléphetek ide a konyhából egyenesen, amit
nagyon szeretek, napjában többször is rácsodálkozom, milyen jó nekem. Bár
szabad ég van felettem, a kerítés, a házak körülöttem, a zöld, ami távol tart
tőlem másokat, mégis körbezár. Süt benne a nap, esik az eső, fúj a szél,
madarak járják, de ez is csak egy doboz. A mi kertdobozunk.
Ha reggel munkába indulok, kilépek a kertkapun,
aztán balra fordulok az utcán. Sétálok kicsit a megállóig. Megvárom a következő
nagy, kék, kerekeken guruló szállítódobozt. Sokadmagammal buszra szállok.
Álmos, fáradt vagy épp kipihent, kíváncsi arcokat látok. Egymást nézzük vagy
bámulunk kifelé, a szállítódoboz hatalmas ablakain. A buszról leszállva újabb
rövid séta következik egy csupabeton téren keresztül, majd lemegyek a metróba. Tudjátok.
Csövek a föld alatt, amikben hosszú dobozok futnak síneken, bennük ezer meg
ezer hozzám hasonló figurával.
A metróban beszűkül a tér. Lecsökken a távolság az
emberek között, ők pedig védekeznek az ilyesféle erőszak ellen. Bezárkóznak a
saját kis dobozaikba. Zenét hallgatnak idegesítően cincogó fejhallgatókon
keresztül, telefonjaik derengő képernyője tartja fogva tekintetüket és
gondolataikat, újságot vagy könyvet olvasnak, tanulnak, vagy egyszerűen csak
megpróbálnak nem tudomást venni a környezetükről. Ablaktalan dobozokként
utazunk egymás mellett.
A metródobozból kiszabadulva utam végcélja a város
közepén egy irodaház. Egy hatalmas doboz, amiben kisebb dobozok: irodák fogadják
be a szállítódobozokból kiömlő pálcikaembereket. Ezekben töltjük el napunk nagy
részét. Előttünk számítógépek monitorai, mellettünk telefonok. Szerződési
ajánlatokat készítünk, emberekkel beszélünk, meggyőzni, olykor segíteni
próbálunk. Bírjuk egymást doboztársainkkal, a meló sem monoton, elfogadhatóan
telik az idő. Napközben kiszaladunk a környező utcák valamelyikének egy-egy
dobozába, ahol kajálunk valamit. Megérdemelt fél órás szünet.
Ha pihennésre vagy szórakozásra gondolunk, a
leggyakrabban más dobozokba szeretnénk eljutni. Ahol enni, inni, mozit nézni,
zenét hallgatni, úszni, bowlingozni, könyvet kölcsönözni, színházi előadást
nézni és millió más dolgot lehet csinálni. Például megpróbálhatsz kiszabadulni…
Most képzelj magad elé egy nagy folyót. Többszáz
méter széles, hatalmas víztömeg suhog előtted. Valami olyan erő, amit nehéz
igazán átérezni, befogadni. Nem messze tőled az ártéri erdő fái hosszan
nyújtják árnyékukat a vízre. Hatalmas kövek vannak körülötted, a partot védik a
folyó erejétől. Amíg bírják, amíg el nem fogynak az állandó küzdelemben. A fejed
felett sirályok köröznek. A délutáni Nap élesen megrajzolja fehér szárnyukat, szürke
hasukat. A távolban kárókatonák zárt oszlopai repülnek. A folyó hátán uszályok
viszik nehéz terhüket, egész a peremükig merülve, mögöttük a tolóhajók
koromszín füstöt okádnak. A rohanó víz alatt halak milliárdjai életükkel és
halálukkal töltik ki állandó hétköznapjaikat. Botjaid előtted feltámasztva,
végük feszesen hajlik a folyó felé. Bár a felszín sokat elárul a mélység
formáiról, de nem látsz bele igazán. Találgatsz. Próbálkozol. Ha sikerül elcsípned
néhány szebb példányt, örülsz és csodálkozol. Ha nem? Csak ülsz és nézed a
folyót. Megpróbálod elképzelni, megérezni azt a megtett ezer kilométert, amig
ideért és azt a másik ezret, ami még előtte áll. Egyre apróbb és apróbb ponttá
zsugorodsz a part végtelen szalagján, már nem is látszol, csak te tudod, hogy
ott vagy.
A kis kék szállítódoboz, tőled nem messze, a hátad
mögött parkol. Azzal jöttél és majd az is visz haza téged Dobozvilágba. De egy
kicsit maradsz még…
Esik 2
Szürke köveken fekete cseppek,
Apró gyűrűk a folyón, esni
kezdett.
Fáradt voltam, fáztam, nem volt
maradásom,
Hideg volt a kezem, vizes a
kabátom.
A fenének jöttem, halat úgysem
látok!
Csúnyán káromkodtam, röpködtek
az átkok.
Rámolni kezdtem, mérgesen pakoltam,
Nem ment túl gyorsan, pedig azon
voltam.
Váratlanul élet költözött a
botba,
Hal húzta a végét, majdnem el is
lopta.
Éppen hogy elértem, civakodni
kezdtünk,
Irigykedve néztek a sirályok
felettünk.
Márna volt a tettes, nem
gondoltam hímnek,
De csak mert ki kellett jönnie a
rímnek.
Fárasztottam szépen, ahogy írva
vagyon,
Közben vigyorogtam, erre vártam
nagyon!
Elkészült a bajszos minden
erejével
Csapkodott még kicsit, de csak a
fejével.
Merítőbe húztam, partra
segítettem
Azonmód a szákban le is fényképeztem.
Rendes volt a Duna, megadta mit
kértem,
„Indulj haza!” mondta, s tudta,
hogy megértem.
Bólintottam erre, szedtem a
motyómat,
Búcsút mondtam halnak, esőnek, folyónak.
Esik
A vízhatlan (?) thermoruha nadrágja megbízhatóan szívja magába a vizet a szék tocsogós vászonjából, a lélegző bakancs ugyanezt teszi a nadrág száráról lecsorgó cseppekkel. Vizes a lábam, meg a seggem is. Eltűntek a színek körülöttem, szürke az ég, szürke a folyó, a nedves kövek is feketék, meg szürkék. Csak a horgászmotyómmal hoztam egy kis életet ide, néhány piros csontit, az etetőkajából kivirító sárga morzsát, és a szalmaszín fűszeres cheddar kockákat, amikből időről-időre lopok néhányat a halak elől. Mert finom. Esik. Esik reggel óta, de ahogy a helyzet kinéz, még holnap is fog.
Ahogy körülnézek, mindenfelé csak madarakat látok, fent a gát tetején kacsák gyűjtögetnek, sirályok a Duna vizén és fölötte mindenfelé, a távolban a fekete sereg néhány katonája igyekszik folyás iránt. Embernek – rajtam kívül – nyoma sincsen. Pedig a hely elég népszerű lett mostanában. Sokan jönnek ide, néhányan fognak, de a többség inkább csak bosszankodik az akadók miatt. Sebaj. Most csak én jöttem, a szar idő elvette a többiek kedvét. A cseppekkel tűzdelt, szürke vizet és a mozdulatlan spicceket nézve nem kizárt, hogy ezúttal nekik volt igazuk.
Egy kis beugró van itt, ahol ülök, egy rövid, méteres hiány a partvédő kövezésben. A beugró miatt kicsit megforog az orrom előtt a víz, levelek tucatjai kavarognak a cipőmnél. Miközben teszem a dolgom, 4-5 percenként újratöltöm a kosarakat, frissítem a horgon lévő csontikat, tekintetem mindig visszatér az előttem örvénylő őszhöz. Ahogy a levelek forognak a felszínen, úgy kavarognak a gondolataim is. Jár az agyam, mindenféle dolgon, néha az egyikből következik a másik, néha meg csak úgy magányosan kerül elő valami.
Jövő tavasszal elköltözünk abból a lakásból, ahol az elmúlt 18 évet töltöttük. Innen indultunk az esküvőnkre, ide születtek a gyerekeink, millió szép és jó dolog történt itt velünk, mégis jó lesz majd végleg becsukni magunk mögött az ajtaját. Elköltözünk a házunkba. Soha nem volt házam, mióta az eszemet tudom (2 éves korom óta…) lakásban laktam. A ház nagy lesz, kényelmes, a kert csak épp akkora, hogy ne szédüljek tőle az erkélyláda után. Kib…szottul várom már.
A márna nem vár, húzza a lenti botomat veszettül. Erősnek tűnik, darabosabb lehet. Ilyentájt a kisebb példányok már elkopnak a folyó széléről, ez a jobb halak ideje. Az utóbbi időben elég lazára állított fékkel horgászom, úgy tapasztaltam, hogy nagyobb arányban fogom meg az erősebb halakat is, ha nem erőltetem, hagyom menni, ha akar. A botot célszerű magasra tartani a mederben elszórt kövek miatt, nem úgy, mint a tavi pecáknál, ahol a spiccet inkább lent tartod, úgy kevésbé hisztiznek a pontyok. A part közelébe érve halam megbokrosodik, olyat ránt a csuklómon, hogy ballal is a bothoz kapok, nehogy kicsavarja a kezemből. Néhány tiszteletkör után viszonylag könnyen a szákba húzom a márnát. 3 kiló körüli, szép jószág. A feje, a háta szinte sötétbarna, imádom az ilyen színű márnákat. Az angol lapok tele vannak ilyen sötét példányokkal, irigykedem is rájuk ezért, pedig a Dunában is laknak ilyen jófélék!
Nem hagynak pihenőt, a csapat előttem túrja az aljzatot, zabálnak és időről időre felszedik a horgomat is. Gyors egymásutánban két halat vesztek. Az egyik hatalmas lendülettel indul meg a Duna közepe felé, hiába fogok rá kézzel az orsó dobjára, elemi erővel tépi a zsinórt. Mint a búgócsiga, úgy szól a kurbli, semmit nem lassul a tempója, pedig sok-sok másodperce, hogy elindult már. A helyett, hogy megállna, futtában ránt egyet a boton, ugyanabban a pillanatban szakad is valami. Lógó orral tekerem kifelé a cuccost, a nyolcvancentis előkéből a fele van csak meg, a hal vitte a horgot és a maradék madzagot. A másik márna nem ilyen vehemens, mégsem jön a partig, egyszerűen lemarad. Ritka az ilyen, de előfordul. Sebzett lelkem megnyugtatására érkezik egy harmadik márna is, amelyik megtisztel azzal, hogy kézbe vehetem. Őt le is fényképezem a szakadó eső ellenére.
A márnák elmennek, az eső marad. Az elmúlt órákban lassan beszivárgott a víz mindenhová, így a lábam és a fenekem után a hátam, a combom és a nyakam is „jólesően” nedves. A kapucnit nem szeretem használni, olyan érzés, mintha behúzódnék egy barlangba, ha a fejemen van. Így a baseball sapka is csatakos már, a napellenzőről (hülye szó ez ide, tudom…) kövér cseppek hullanak alá. Nagyon egyedül érzem magam, és valóban, nagyon egyedül is vagyok.
Visszaáll a korábban kialakított rutin, 4-5 percenként újra dobok, aztán felváltva nézem a spicceket és az előttem kavargó leveleket. A levelekhez időnként egyéb dolgok is csatlakoznak, így megfordul előttem – többek között – egy literes, műanyag söröspalack (fúúújj…), egy doboz a Teletál ételfutártól, egy vékony gumikesztyű, egy szürke zacskó, nem tudom mivel tele. Meg ilyenek. A kobakomban belül közben zene szól, egy régi dal, amit nagyon szerettem annak idején. Egy alacsony, vékony, sötét hajú lány énekelte, aki manapság inkább egy alacsony, vékony, sötét hajú néni…
"If you ever get close to a human
And human behaviour
Be ready, be redy to get confused
And me and my hereafter
There's definitely, definitely, definitely no logic
To human behaviour"
Az esőcseppek átveszik a nóta ütemét, vagy a nóta üteme veszi át az esőcseppekét, nem tudom, így a nóta vagy az eső ütemére kezd mozogni a jobb lábam. Egyszer csak egy újabb szín jelenik meg előttem (Tényleg tele a tököm ezzel a sok szürkével itt körül!), de csak egy villanásra. Egy széncinege repül el jobbról balvást keresztben. Addig követem a tekintetemmel, ameddig ez fizikailag lehetséges, közben vigyorgok, fültől-fülig. Tudom, nem nagy cucc, de ebben fonnyasztó időben egész egyszerűen gyönyörű ez a madár.
Eszembe jut, hogy pont erről olvastam nemrég. Itt ülök, ázom, mint a kötélen kint felejtett mackónadrág, nagyjából ezt csináltam egész nap. Fogtam közben két szép márnát, az egyiket le is fotóztam. Kiteszem majd a Facebookra, írok hozzá három frappáns mondatot és az emberek majd azt gondolják, hogy milyen jó volt nekem. Pedig dehogy. (Ez egy link itt elébb. Olvassátok el, nekem bejött, szerintem nektek is be fog.) Talán ezért született ez a poszt is. Hogy belássatok egy kép mögé. No meg azért, mert én is, mint a többi blogger, alapvetően magamutogató vagyok.
Exhibicionizmus ide vagy oda (ejj, de szép magyar szót találtam megint), ez a rohadt eső csak nem akarja abbahagyni. Új dolog jelent meg, ami eddig még nem volt. Fázom. Egyre sűrűbben nézegetem az órámat (a karom is vizes már, csak mondom…), aztán döntök. Utolsó dobás! Két perc múlva felülbírálom az előző döntésemet. Utolsó dobás SE! Megyek haza. Összepakolok, felhúzom a rojtosra ázott cuccaimat a kocsiig, behányom őket a csomagtartóba. Lehámozom magamról a vízállónak mondott réteget. Beülök a volán mögé, feltekerem a fűtést csutkára. Megyek haza, kitenni a márnát a Facebookra.
Az út fölé hajló lombokat élénk, csillogó réteggel
vonja be a szemerkélő eső, még a fák máskor száraznak tűnő kérge is élettel telten
fénylik. Hajtom az Opelt, mielőbb látni szeretném a Dunát. Pocsolyák vizét
kergetem ki az út szélére a folyó felé haladtamban. Megyek már, megyek!
A táblák vadakra figyelmeztetnek, s bizony a
környék képébe simán beleillenék a piktogram ugró szarvasa, egy vaddisznó, egy
róka, ilyesmi. Mondjuk, nem hiányolom most őket. Haladnék inkább. Egy
szerencsétlen macska teteme emlékeztet csak a fauna jelenlétére. Bent vagyok
már a faluban, egy balkanyar és némi ártéri kommandózás választ csupán el a
helytől. Az ártér felázott talaja és a sűrű aljnövényzet próbára teszi a futóműveket
és az idegrendszeremet. Nem tudom a magas fűben mire hajtok rá, mitől üt nagyot
vagy csúszik meg a kerék. Ha lenne eszem, gyalog mennék, de már oly közel a
cél, megyek tovább. Eszetlenül, de megúszom.
Gyorsfolyású, mély részhez jöttem, de a kép
elszomorít. Jó két méterrel magasabb most a Duna, mint átlagosan, a tavalyi
jellemző szinthez képest pedig inkább hárommal. A meder színültig telve
leszegett fejjel rohanó, szutykos vízzel. Leülni sem nagyon van hova, de ami
nagyobb baj, hogy a törés után mélybe szakadó mederrészt innen sehogy nem érem
el. A nálam lévő 200 gramm körüli kosarakat simán tovadobálja majd a nagyvíz,
az uszadékok pedig tovább rontanak a helyzeten. Itt ma nem lesz peca, keresnem
kell másik helyet.
Kicsit még elidőzöm itt, nézem a vizet, a
harsányzöld partot. A folyót bámulva Apura gondolok. Tavaly, ősz elején hagyott
itt minket. Hiányzik. Ahogy a cigiről való leszokás során a nikotin utáni vágy,
az ő hiánya is teljesen váratlanul, kiszámíthatatlan időpontokban tör rám. Nem
akkor, amikor kimegyek a temetőbe a sírjához, nem akkor, amikor a kezembe kerül
egy régi fénykép róla. Most, amikor itt állok a parton és üresnek kéne lenni a
fejemnek. A fene ebbe az egészbe…
„Hány bottal lehet horgászni egyszerre?” kérdezte
egy alkalommal. „Kettővel” mondtam. „És neked hány botod van?” készítette elő a
csapdát. „Sok, vagy húsz” vallottam be töredelmesen. „Na látod, erről
beszélek!” csapott le határozott hangon, de a szeme azért mosolygott. Nem
horgászott és ezt a dolgot is inkább a praktikum oldaláról közelítette meg. Az
eredmény volt számára fontos ebben, nem az út. De azért régen szívesen
elüldögélt a pecás kollégái mellett, cigit szívva, sztorizgatva.
Továbbállok. A kocsival lábujjhegyen kigurulok az
idefelé is izgalmas részen. Csak nem megállni, csak haladni, menni előre
mondogatom magamnak. Sikerül, kint vagyok a flaszteren. Meg kéne látogatni
valami öblöt, ahol a halak megpihenhetnek a rohanásban, ahol kicsit
letisztultabb víz van. Próbájuk meg.
Pár településsel odébb, már az öblöt a Dunától
elválasztó földnyelven autózom. A száraz időben kőkemény, agyagos talaj felázva
inkább korcsolyapályára hasonlít, de gyáva népnek nincs hazája. Se. Nosza. Az
öböl felé nyíló horgászhelyek mindegyike foglalt. Autók, sátrak, botok erdeje.
Székekben unatkozó családtagok. Kutyák, nem kevesen. Én ebbe a sorba be nem
ülök, tovább vezetni pedig nincs kedvem. Inkább a Duna. A folyó felőli oldalon
az eddig már kipróbált helyeken nem lehet a partra jutni, víz borít mindent.
Elgurulok a rövid kövezéses részre, hátha találok ott még megülhető helyet. És
lőn! A kőszórás tetején két remek placc is kínálja magát. Láthatóan járnak erre
horgászok. A háttérben tűzrakó hely, helyesen körberakva bontott téglával,
nyakig pakolva üres sörös dobozzal, pillepalackkal. Törné el a kezét a
suttyója, azt, amivel iderakta ezt a sok szart. De tényleg…
Kipakolok. Első a merítő, mint mindig. Feltekerem a
fejet a nyélre, de közben kicsúszik a kezemből a cucc, a karbonszálas cső
nagyot koppan a köveken. Jó a kiejtésem. Felállítom az állványt, kikészítem rá
a botokat. A végszerelékek félig készen rajtuk, az etetőkosarakat kell csak a
kapcsokba akasztani és a horogelőkéket ráhurkolni a rövid erőgumi-betétek végére.
Szék, aprócuccok. Kaja átkeverve még egy kis vízzel, aztán lehet horgászni.
Ahogy próbálgatom, pár méterre előttem, a kövezés
lábánál hármas víz, beljebb egy tucattal kb. ötös. Egy kicsit lejjebb, úgy
tízméternyire a parttól megforog a víz, a lábamnál visszafelé is áramlik. Bent
éles vonallal válik el a sodrás és a visszaforduló, lassabb áramlás. Az egyik
szereléket a sodró részre, a másikat a visszaforgóba szánom. A sodrásban megáll
az ötunciás kosár, a csendes vízbe egy hármast dobok. Csontik a horgokon,
készen vagyunk, horgászunk.
El sem hiszem, első dobásra halam van! A benti
szerelékemet cibálja valami kitartóan. Nem számítottam ilyen hamar vendégre, de
olyan eltökélten horogra akar kerülni ott a végén, hogy nem nézhetem tétlenül.
Másfél tenyérnyi, ezüstös-szürkés karika a tettes. Összenyálazza kicsit a
merítőt, a kezemben sem nyugszik. Csitulj már, ne! Újradobom a motyókat, aztán
nekikezdek az édes semmittevésnek. Úgy tervezem, hogy 7-10 perces ütemben
frissítem a kosarakban az anyagot. Eléggé elcsesztem az etetőt. Igaz, vizezni
kellett, de egy kicsit sokat sikerült belelöttyintenem, most kissé ragad, nem
kívánkozik ki olyan gyorsan a kosárból. Szóval van időm.
Szürke rongyokként lógnak felettem az esőfelhők, a
Nap csak egy-egy halvány sugarát tudja átpasszírozni rajtuk. A
madárcsicsergésbe néha bezavar valami, ami úgy „énekel”, mint egy kenetlen budiajtó
kétségbeesett nyikorgása. Az enyhe szél időről-időre kocsiajtó csapódásának
hangját hozza az öbölben horgászók felől. Vajon horgásznak-e egyáltalán, vagy
inkább csak az ajtókat csapkodják? Máltai zászló (!) alatt hajózó ormótlan
kiránduló-szörnyeteg tolja magát lefelé a Dunán, de a hullámai elől most
biztonságos magasságban vagyok. Egy lapos parton már hordanám hátra a
motyóimat…
Valami egészen valószínűtlen hangulatban ücsörgök
itt. A halak az első jelentkező óta nem zavarnak. Úgy érzem, mintha valami
burok venne körül, amin a külvilág fényei, hangjai, a szagok és hangulatok tompán,
halványan szűrődnének át. Nem tudom hol ér véget az éles világ és hol kezdenek halványulni
a dolgok, csak azt érzem, hogy magam vagyok. Nem rossz ez, sőt, tulajdonképp
ezért jöttem. Ez a peca nekem. Egy olyan félreeső szeglet az életemben, ahonnan
nyugodtan nézelődhetek, ahová csak tompán szűrődnek be a napok.
A Facebook is valami ilyesmit tesz veled, csak úgy,
hogy ezt te nem kérted, nem te választottad. Egyre inkább bezárja az embereket
egy-egy saját kis burokba. Figyeli, hogy mit kedvelsz, mit nézel gyakran, aztán
minden mást kicsit hátrébb tol tőled, ami kívül esik ezen a szeretett körön.
Nem elérhetetlenül, csak elrakja a kezed ügyéből. A végeredmény az, hogy csak
azok a dolgok érnek el hozzád, amik neked komfortosak. Ami nem az, a körön
kívül marad. Azokat látod, akik úgy gondolkodnak, mint te, azt teszik, mint te,
azt szeretik, mint te. Így leszel egyre kevésbé megértő másokkal, a tőled
eltérő véleményekkel szemben. Végül egyedül ülsz majd a saját kis burkodban,
szemben egy tükörrel és magadat bámulod. Előbb kéne ebből kilépni, mint ahogy
ez megtörténik. Én, közel ötven évesen ezt képes vagyok látni és felismerni. A
gyerekeink, akik ebbe nőnek bele, nem biztos, hogy látják. Szólni kell nekik…
A nyikorgó madár hangja még a burkon kívülről szól,
a rángatózó spicc viszont már a szemem éles tartományában mozog. Bevágok. Újabb
kéttenyérnyi jószág, ezúttal a visszaforgó részből. Nem mondom, hogy gyakran
jönnek a halak, csak időnként jelzik, hogy nem teljesen üres előttem a Duna.
Rendesen megdolgozom a pecával, dobálom a megtöltött kosarakat újra és újra. A
szokásos nyolcvan centis előkékkel horgászom. Márnák nincsenek most erre, így
monofil zsinórt használok, a keszegnép ezt jobban viseli, mint a fonottat. A
horogra tűzött csontik számát és színeit kombinálom sokféleképp, csak hogy
elmondhassam: Megtettem mindent a sikerért.
Felváltva fogom a halakat a benti sodrásból és a
visszaforgó csendes vizéből. No nem sokat, éppen annyit, hogy ne veszítsem el
az érdeklődésemet a halfogás iránt. Az ilyen horgászatnál az a jó, ha sikerül egy
rajt megállítani az etetés környékén és folyamatosan fogni belőlük. Na, ez most
nincs, a kifogott keszegek csak átutazóban vannak előttem, s ha csapatostul is
járnak (mert azt csinálják), a többség nem áll meg, hogy elcsípjen egy-egy
falatot. Seráfütty.
Az esőfelhők és a Nap küzdelméből az utóbbi került
ki győztesen, mostanra szinte nyár kerekedett. A mai jelmezem bakancsból,
hosszú, kissé szakadt farmerből és egy kopott farmeringből áll. Bézbólsapka,
napszemüveg, idült félmosoly van még rajtam. Melegem van. A budiajtómadár
kitartóan gyakorol, az öböl horgászai változatlanul csapkodják a kocsiajtókat
és az én nagydunai halaim is teszik a dolgukat. Elvagyunk. A délelőttnek lassan
vége, menni kéne.
Mielőtt nekikezdenék a pakolásnak, egy percre
megülök még a székben. Kezeim összekulcsolom a tarkómon, hátradőlök
kényelmesen, lábaimat kinyújtom, ahogy csak tőlem telik. A Nap végigsüt teljes
valómon, a sáros bakancstól a fejem búbjáig. Most végre tényleg üres a fejem,
csak arra gondolok, hogy milyen jó ez a meleg, ez a napsütés. De szeretnék itt
maradni, így maradni! Sokáig. De szeretnék…
Fényben ülés
És széltolás
A széléig
Merészkedés
Napfelkelés
Parton futás
Elbotolás
Fényben ülés
De szeretnék én is, hej jó sokáig élni…
Izzadságcseppeket facsar a halántékomból a magasan járó Nap. Most valahogy értelmetlennek és hihetetlennek tűnik a vacogósan hideg reggel. A pulcsit a szék támlájára teszem és nézem a mozdulatlan spicceket. Dél is elmúlt, reggel hat óta ez történik. Semmi.
Mennék is, meg nem is. Ha az elmúlt hat órában nem történt semmi, eztán sem fog. Pedig minden stimmel. A vízhőfok végre 9 Celsius fölött, a napfény már órák óta a felszínt simogatja. A folyó nagyon enyhén árad, az uszadékok jönnek ugyan, de nem zavaró mértékben. Itt az ideje, hogy a halak kijöjjenek a sekélyebb szélvízbe. Először mindig a márnák jelennek meg. Nem csapatostul, csak egy-egy kíváncsi példány. Velük már egy hónapja is találkozhatott az, akinek volt elég szerencséje, türelme vagy helyismerete összefutni ezekkel az úttörőkkel. A kóbor márnák után aztán jönnek majd a többiek: jászok, paducok, dévérek s mindenki más, aki benépesíti a folyót. Nem tudod pontosan, hogy mikor, de egyszer csak azt veszed észre, hogy megtelt élettel a cipőd orra előtt a víz. De ez most még nincs. A spiccek csak akkor bólintanak egyet-egyet, ha a kosár lejjebb gördül a fenéken.
Dobok egy utolsót. Ez egy fontos pillanat. Az egyetlen pontba fókuszált remény. Mindegy, mi volt eddig, mert az már elmúlt. Borítsunk fátylat rá. Ha eddig nem is akadt semmi, talán majd most. Biztos, hogy most. Ez az utolsó. Tényleg.
Az utolsó dobás már gyerekkoromban is fontos volt. Emlékszem olyan balatonboglári éjszakára, ami egész egyszerűen nem akart véget érni. Hol Gábor, hol én dobtuk az „utolsót”, rendesen ránk reggeledett közben. Afféle babonák is kialakultak ehhez kapcsolódva. Mindig be kellett jelenteni (ha egyedül voltam, akkor komolyan kellett gondolni…), hogy ez lesz az utolsó. Aztán jó hosszan el is lehetett húzni a dolgot: Már összepakoltam teljesen, indulásra készen álltam, de a zsinór még mindig ázott, mert addig, amíg a csali a vízben van, bármi történhet. Bármi.
A spiccek állnak mozdulatlan, a halántékomról pedig még mindig csorog a víz. A baseball sapka napellenzője és a napszemüveg nélkül csak hunyorognék az idén még szokatlan verőfényes időben. Egy fénytelen, levegőtlen lukban (bocsánat: irodában) dolgozom lassan két éve, nagy dolog nekem így kiszabadulni a számolatlanul ömlő fotonok közé. Az aktakukac, amint hunyorogva a Napba néz. Szinte költői a kép. Balkézzel beletúrok az etetőanyagba, önkéntelen morzsolgatom az ujjaim között. Ráférne még egy kis víz, de nyilván már nem állok neki átkeverni. Menni kéne már. Kitekerem a cuccost és megyek. Csak még dobok egy utolsót. Demostmárténylegazutolsót!
A műfaj mindegy, az utolsó dobás mindenhol utolér. Állsz egy beállóban, szemben az ígéretes nádnyiladék, hínársziget, bármi és belelátod a vízbe a halat. Rezzenéstelenül figyelnek lent a gonosz csukaszemek (mert ott van, tudod, TUDOD!), már vagy egy tucatszor elhúztad előtte a kanalat. A legjobb kanalat, a tökéletes kanalat, a pont oda való kanalat. Úgy húztad, ahogy kell, ahogy az a dög is szereti. De semmi. Mennél már tovább, talán léptél is egyet, de aztán megfordulsz. És dobsz egy utolsót. Négyet. Legalább. Átkozott peca, hülyét csinál belőlem…
Megemelem az egyik botot, tekerek az orsó karján, de a cégén a cucc nem mozdul. Elakadtam. Néhány finomabb húzással megpróbálom kiszabadítani. Nem megy. Folyásnak fölfelé lépek párat, onnan is megkísértem a motyót, de a Duna nem adja. A …csába. Kinyitom a felkapókart, zsinórt engedek, jó sokat, vigye csak a víz. Amikor már elég nagy az ív, határozottat rántok rajta, tekerem a zsinórt, mint a gép. Nem jött be. Matatok még vele kicsit, aztán beszakítom a cuccot. Szép befejezése a horgászatnak, egye meg a fene. Elcsomagolom a szégyenben maradt botot, aztán kikurblizom a másikat is. Azt adja.
Ülök a székben, kezemben az egyetlen megmaradt végszerelékkel és arra gondolok, hogy dobok egy utolsót. Esküszömazutolsó!!! Etetőanyagot (azt a száradófélben lévőt…) töltök a kosárba, rakok közé csontit is bőven. A horogra is friss nyűveket tűzök. Egy piros, két fehér. Dobok. A ténylegazutolsót. Szememben már nem a remény utolsó szikrája csillog, inkább valami könyörgésféle. Kérlek, adjál valamit! Mindegy, hogy mit, csak ne menjek haza ezüstös csillogás nélkül, tiszta kézzel. Nem olyan nagy kérés ez.
Szigorúra tömtem a kosarat, kell vagy négy perc, mire kiürül. Utána kap még két percet, ez összesen hat. Aztán vége. A csobbanással egy időben már az állványra is teszem a botot, a végszerelék a zsinór szabta ív mentén leszánkázik a fenékre. Ott még egy kis helyezkedés, végül a spicc a szokott módon befeszül. A madzagon finoman fütyül a feltámadó szél. Körülnézek, már azt keresem, mivel kezdjem a pakolást, mikor valami fura hangra leszek figyelmes. A bot spicce keményet bólint, ahogy a megiramodó hal szájában megakad az apró horog, az állvány pedig nyekken ettől egy rövidet. Aztahétszenvedésitneki! Halam van emberek!!!
Az egész fárasztás alatt azon imádkozom, hogy csak el ne menjen ez a márna. Mert bajszos ez, úgy védekezik, olyan erős, hogy csak az lehet. Nem is gyerek már. Addig lazítok a féken, hogy még tudjam vele magam felé húzni a halat, de az első fejmozdulatra már adja is a zsinórt. Elmolyolunk így elég sokáig. Nem tudom meddig, de mire kiér a kövezésig, már a hátam is vizes, nem csak a halántékom. Sötét hátú, hibátlan, darabos márna. Harmadjára sikerül megszákolnom, nehezen adja magát.
Most itt fekszik előttem a szákban. A Nap ezerrel süti a sötét hátát, az ezüstös oldalát. Nézi a vastag, erős szájat, a jellegzetes vasalófejet. Én is nézem. Tetszik. Most már minden rendben.
Try not to get worried
Try not to turn on to problems that upset you
Oh, don't you know everything's alright?
Yes, everything's fine.
Nem tudom, miért ez jutott eszembe. Soha nem voltam nagy rajongója ennek a darabnak, egyáltalán a műfajnak. De azért van benne valami. Yvonne Elliman hangját pedig nagyon szerettem. Szeretem most is.
Ahogy az imént mondtam Dubának, erősen fölé lőttem
az időnek a rövidnadrággal, meg a napszemüveggel. Reggel ötkor ebben a
jelmezben szálltam ki a kocsiból. Azóta szemerkél és hideg van. Enyhe az ősz,
így július végén…
Az esti pakolásnál bevágtam az esőruhát a
csomagtartóba, most az van rajtam. Gubbasztok itt a kövek között, mint valami
behemót kék madár, sapkámon és az esőkabátomon kopognak a cseppek. Pakk, pakk,
pakk, pakk, pa-pakk, pakk, pakk, pa-pakk… Veri az ütemet az eső a hátamon. Pont,
mint Stewart Copeland lábdobja a Walking on the Moon elején. Dúdolgatom, az
alapot most nem a lóarcú dobos, hanem a vízcseppek adják.
Giant steps are what you take
Walking on the moon
I hope my legs don’t break
Walking on the moon
Körülöttem hatalmas szürke kövek, igazi holdbéli
táj a Duna partja. Ha nem figyelsz, rosszul lépsz, a lábad töröd. Stimmel,
helyben vagyok. A kék rakéta, amivel jöttem a gát tetején hasal. A másik
űrhajós (Duba, már mondtam az imént) tőlem úgy harminc méterrel feljebb telepedett
le. Méretes barna (űr)ernyő feszít felette, az ő nótáját azon kopogják az
(űr)esőcseppek.
Úgy teszek, mint aki horgászik. A gyanútlan
szemlélő egy botjai mögött kuporgó pecást lát, de ez csak álca. Én igazából
figyelek. Megfigyelek. Innen (a Holdról…) jól látszik minden. A kontrasztok
élesek, a Nap sem süt a szemembe, ahogy ilyenkor délelőtt szokott. Látszik a
Föld árnyékos oldala. Az a sötét Merci idefelé jövet, párás üvegekkel reggel
negyed ötkor. A hajléktalanok papundekli házai a parton. A teherautó, ott
szemben. Leborítja a cuccot a platójáról, aztán már megy is. Volt, nincs.
Csónakok, gumikesztyűs fazonokkal.
A spicc két rövidet bólint. Végre! Lekéstem? Nem!
Paduc vette fel a horgot, rajta a három csontival. Egy piros, két fehér. A
legtöbbször. Most is. Ezüst villanás a vízben. Riadt és fürge. Vonakodik.
Megmerítem. A hálóban még kicsit forgolódik, aztán megpihen. Nézem. Csodálom a
tökéletes formáját, a célszerűségét. A szépségét. Ügyes volt a tervezője.
A gát tetején az esővel dacolva csinos lány fut.
Világoskék, légáteresztő fölső, fekete sapka, speckó futócipő, iPhone a bal
karon, vízálló tokban, drót a fülben. Ő is muzsikára teszi a dolgát. Ha lenéz
onnan a magasból, vajon tudja-e (érdekli-e) mit csinál lent a kövek közt az a
sötétkék madár? Amikor átmegyek valamelyik hídon, ha kocsival a rakpartra
tévedek, sosem mulasztom el, hogy lenézzek a Dunára. Milyen a vízállás, milyen
színe van a víznek, mennyire zavaros, mennyi uszadékot hoz? Milyen a szaga, ha
megérzem? Van-e horgász a parton, s ha igen, hogyan pecázik? Vajon a városlakók
közül hányan tesznek ugyanígy? Tudják-e, milyen fantasztikus élet dobog a lábuk
alatt? Ismerik-e a paducot, itt a kezemben? Tudják-e a szépségét?
A paduc megy, egy apró márna jön. Vadul,
ellentmondást nem tűrően. Csak hát kicsi az istenadta… Őt is merítenem kell,
mert messze fönt ülök a kövek között. Egy lapos parton kicsúsztatnám a kezemig,
úgy talán kevésbé bántanám. De itt most ez nem megy, szükségem van a karom
meghosszabbítására. Ha egy ovis márna akad, van ott több is. Ők is csapatban
járnak, s általában az egyívásúak vannak együtt. Megtalálja a hasonló a
hasonlót, mint mindig.
Esik. Nem azért mondom, de tele van már ezzel a
hócipőm. Tessék már végre tudomásul venni, hogy a július a napfény és a szép
idő hava! Nem a 18 foké és a szemerkélő esőé. Na. Nem mintha ez meghatná az
öreg Kaporszakállút, de kikívánkozott belőlem. A hátamon újra megszólalnak a
cseppek: pakk, pakk, pakk, pakk, pa-pakk. Eközben kicsit fentebb Duba sem
tétlenkedik, a második bronzos dévért tereli a partra. Nekem a dévér most nem
megy, neki jön. Még ilyet!
Én maradok az ezüstös árnyalatoknál. Márna vinné a
cuccost, szalad vele a Dunának. Nem nagy, de nem is ovis a lelkem. Már a
merítés előtt feltűnik hátának és oldalának a szokásosnál sötétebb színezete.
Szeretem az ilyen „komor” márnákat. A merítőben sem nyugszik, egy percig is
eltart, mire rendesen tarkón foghatom és megszabadítom a szája sarkában
makacsul megragadt apró horogtól. Új tűt próbálok ma, ez is azok közül való. A
horog formája nem különleges, de az öböl egy részénél a drót meg van lapítva,
ami ott erősíti, ahol leginkább hajlamos kihajolni, megtörni. Hegye hosszú, a
szakálla elég karakteres, ezért is annyira nehéz a halból kiimádkozni. Mondjuk
ezt a márnát itt nem féltem, vastag, erős szájának ez az apró bibi meg sem
kottyan. Csak mélyre ne nyeljék, mert onnan tényleg nehéz lehet kibányászni.
Gyorsan fogok még két márnát, nehogy szó érje a ház
elejét. Nagyon elkapatott mostanság a Duna, jó néhány eredményes pecán vagyok
túl. Március óta minden alkalommal akadt zsákmány, néha kifejezetten szép
darabok. Amit gyerekkoromban elvett tőlem a folyó, amennyi kudarcot,
bosszúságot okozott, azt most mind gyönyörű halak formájában adja vissza. De
már várom az első betlit, mert annak mindig jönnie kell. Muszáj. Amikor a
halfogást már kezdem természetesnek érezni, amikor azt gondolom, hogy megy ez
már nekem, nos, akkor szoktam egy-egy méretes semmibe belefutni. Ideje már…
Pakk, pakk, pakk, pakk, pa-pakk.
We could walk forever
Walking on the moon
We could live together
Walking on, walking on the moon
Nem egy nagy szöveg, mégis (vagy épp ezért?)
mennyire megmarad az emberben. A tegnap a rádióban hallott nóta az egyik
fülemen be, a másikon ki. Ezt meg ostorral nem tudom kikergetni. Igaz, amikor
ezt a muzsikát hallgattam, még megilletett a fiatal jelző, manapság udvariasan
középkorúnak titulálnak. Talán akkor más részét használtam az agyamnak?
Édesapámnál veszem észre, aki a nyolcvanon túl tisztán és világosan emlékszik
gyerekkorának eseményeire, s ahogy haladunk előre az időben, úgy halványul
előtte a kép. Az aznapi reggeli már teljes sötétségbe borul. Ha megérem a
nyolcvanat, Police számokat fogok dúdolgatni. Egész nap. Nem irigylem érte a
környezetemet. Rendőrbácsi, szerintem így fognak hívni.
Hasznos ez az űrutazás, gyönyörű halakkal
találkozik az ember. Duba fogta. Kétkilónyi dévér, egyetlen darabban. Szép. Van
ugyan rajta egy elég markáns sérülés, de már nagyon régi, valamikor ifjú
korában szerezhette. Lefotózom, legyen néhány bit a halról és a büszke
horgászról is. A biteket elektromos töltés formájában egy memóriakártyára
teszem, majd otthon okos szerkezetek segítségével (amelyek működéséről lila
gőzöm sincs) képpé alakítom őket megint. Bámulatos!
Vajon mi lesz majd azzal a mérhetetlen mennyiségű
apró elektromos töltéssel, amit nap, mint nap létrehozunk és megőrzünk
magunkról? Képek, hangok, betűk és adatok, adatok, adatok. A jövő régészei
számítástechnikusok lesznek, nem kell nekik ásó, ecset, elemlámpa. Elektromos
töltések végtelen halmazából fogják megkeresni azokat, amik valami fontosat,
érdekeset mondanak. Vajon Dubát és a dévért 3416-ban érdekesnek fogják találni?
Ha már itt tartunk: Sting is, Andy Summers is
kiváló muzsikusok, de nekem ő volt a Police. Zeus eltitkolt zabigyereke, a
lóarcú, csörömpölve doboló félisten J
Steward Copeland bácsi egy 2008-as koncerten:
Megérkeztem. Szeretek megérkezni, az olyan jó,
kicsit feszült, izgalommal teli dolog. Előttem lépked a folyó. Szinte érzem,
ahogy surrog a köveken. Megy a víz, megy a dolga után. A Nap éppen kidugja a
vállát a szemközti fák közt. Leteszem a motyómat, a hátizsákban hangosan
zörrennek cuccok. Lássuk hát…
A kipakolás egy szertartás, megvan benne mindennek
a rendje és ideje. A merítő az első, ez így van már tizenéves korom óta, mert
csak akkor lesz szerencsém. Igazi, tőről metszett saját babona. Az enyém, én
gyártottam. Elhelyezem a széket a kövek között, első a kényelem. Azt hiszem, a
második is. Aztán kiteszem a botállványt, összerakom a két botot. Átkeverem az
etetőanyagot, amit még előző este csináltam a pincében. Hozzárakom a magokat,
nedvesítem a kaját, ha kell. Aztán mehet fel a végszerelékekre a kosár, a
horogelőke. Kész? Kész! Gyía, horgászom!
Az első dobások ritkán adnak halat, bár azért
néhanap belefut az ember a tutiba. De legtöbbször nem lakik előttem a hal, oda
kell azt csábítani. Ötpercenként termelem be az etetőkaját, vele együtt egy
nagy rakás izgő-mozgó nyüvet. Hogy szoktak rajtuk borzongani mindenféle
járókelők! Fúúújj, mondják, pedig ezek is csak olyan teremtményei az Úrnak,
mint a medúzák, a sasok, a papucsállatkák, a zebrák és a miniszterelnökök.
Brutális kapás térít magamhoz ilyetén
elmélkedésemből. Ez bizony tetszene, még a zebráknak is! Nagyokat bólint az
állványra állított bot spicce, ahogy a horoggal megiramodó hal a Duna közepe
felé fordul. Kapkodni kezdek. Első mozdulatommal felrúgom a lábamnál felejtett
vizes edényt, a cipőmbe ízibe be is költözik másfél deci, jóféle dunavíz. A
bothoz kapok, megragadom. A pálca kicsit nyekereg, a feszes zsinóron
jellegzetes hangon sivít a szél, én káromkodom. Vizes a lábam. Közben „megbeszéljük”
a márnával a dolgot, ami úgy másfél percet igénybe vesz. Előttem kavarog már a
bajuszos. Megmerítem, pihenünk mindketten.
A megérkezés izgalma után itt a halfogásé. Az is
jó. Megszabadítom a márnát a horogtól. A vastag szájszélben sunyin lapul a
szakállas tű, nem is nagyon akaródzik kijönni onnan. Nézem a halat. Erős,
szikár állat. Kedvelem. Gyerekkoromban sokszor horgásztam a Dunán, tulajdonképp
itt kezdtem a pecát, de nem szerettem igazán. Nem szerettem, mert több volt a
kudarc, mint amennyi a siker. Nem volt senki, aki segítsen, aki elmondja, mit
csinálok rosszul, miért nem működnek a dolgok, amiket kitaláltam. Nem állt
össze a kép. Sok év telt el azóta, de az akkori keserűség emléke ma is élénken
él bennem. Lettem hát amolyan tavi pecás – na jó, a Ráckevei-Dunaág azért nem
egészen az. De a folyók sokáig nem érintettek meg. Most meg itt ez a márna.
Nagyon sokat fogtam belőlük az elmúlt néhány évben. Meg jászokat, paducokat,
szilvákat, dévéreket, pontyokat. Gébet, számolatlan. Megszerettem a Dunát,
valami halvány sejtésem már van arról, hogy mit, miért és hogyan. A folyó pedig
értékeli az igyekezetet.
Nem tudok szabadulni egy dallamtól, itt kering
belül, vissza-visszatér. I See Fire, a Hobbit egyik dala. Gitár, vonósok, egy
kicsit melankolikus énekhang, mesebeli/valóságos szöveg, magával ragadó
hangulat:
“And
if the night is burning
I
will cover my eyes
For
if the dark returns
Then
my brothers will die
And
as the sky is falling down
It
crashed into this lonely town
And
with that shadow upon the ground
I
hear my people screaming out”
Erős, nem? De most tényleg! Nem szeretem, hogy egy
lenyűgöző fantáziával megírt remek meséből valami hősi eposzt csináltak, amúgy
amerikásan. Leöntötték azzal az összetéveszthetetlen színű/ízű/szagú sziruppal,
amivel mindent leöntenek. Gyorséttermi kaja lett a legfinomabb vadhúsból. Mégis
megnézem. Újra, meg újra. Aztán itt van ez a nóta. Meg van csinálva, az első
hangtól az utolsóig. Minden profin ki van centizve benne, abban a gyárban
készült, ahol az ilyen nóták készülnek. Amikor hallgatom, tudom miért pont
ilyen. És mégis. Itt van a fejemben, ahova ravaszul be akarták csempészni. És
nem tudok szabadulni tőle. A fenébe. Félrehajtom a fejem, a szél majdcsak
kifújja onnan.
Felkászálódom a székből, lekúszom a köveken a
vízig, visszaengedem a márnát. Nem fotóztam le, most nem is érdekel a kép. Bő
hármas, egészséges példány. Jó volt átfogni a vastag tarkóját, visszaengedni,
nézni, ahogy magához tér, aztán eliramodik a kezemből. Meg sem történt? Az
egyik távközlési cég ezzel a mondattal találta jónak népszerűsíteni
szolgáltatásait: Ha nem posztolod, meg sem történt. Vagy mi. Ez valami olyan
mély és olyan sötét, hogy idő kell megemészteni. A kártékonyságnak olyan
szintje, ami vetekszik a politikusokéval. Az már valami.
Visszaegyensúlyozom a székemig. Egy hosszú
tehervonat kattogva kúszik át a távoli hídon. A szemközti kikötőből egy
tolóhajó oson kifelé, három üres uszályt egyensúlyozva maga előtt. Föntről egy kirándulóhajó,
kirándulók nélkül ereszkedik a folyóval. Ha kicsit lejjebb nézek, kémények
erdeje, csövek irdatlan kötegei, pihenő daruk meredeznek a parton. Felettem a
reptérről nemrég felszállt B747-es próbálja nehéz testét feljebb emelni.
Mögöttem megjelentek az első kocogók és kerékpárosok. Benne vagyok a sűrűjében,
nem mondom!
Behunyom a szemem. Megpróbálok „belegondolni” a
vízbe. Elképzelni, ahogy a kövezés, aminek a koronáján üldögélek, leér a vízbe,
a sóderos fenékig, amit nagyon vékonyan, finom szemcséjű iszap fed. Az áramló
folyó és a fenék találkozásánál kialakuló határrétegben a víz nem gyalul, csak
finoman simogat. Beljebb haladva a fenék enyhén lejt, elszórva kisebb-nagyobb
kövek fekszenek a mederben. A szürkületben néhány kő mögött ragadozók lesnek,
de most még békés a hely. A kövekkel pettyezett síkságon halak vonulnak
időnként, kisebb-nagyobb csapatokban. Most vagy kéttucatnyi márna, jó tizenöt
méterre a kövezés aljától. A fény átvilágítja a kétméternyi mélységet, de a víz
által hozott finom szemcsék miatt a fenék felett már csak sejtelmes, elmosódó
árnyakat látunk mozogni. Nem sietnek. A folyással szemben haladva szisztematikusan
keresgélnek, bajusszálaikkal a talajhoz tapadva fésülik át a terepet. Néha
le-lefúrják fejüket, elmozdítanak akár nagyobbacska köveket is, ha táplálékot
sejtenek alatta.
Valami megkocogtatja a sípcsontomat. Első
ijedtségemből felocsúdva konstatálom, hogy a gondolatkísérlet sikeres volt, a
magam elé képzelt márnák egyike rá is talált a vízben még bent lévő másik
horgomra. Hatalmasakat ránt a boton, aminek vége el-elemelkedik a földtől, a
lábamnak ütődve. Hííínnye… Az előző zsákmány relikviái – egy csalizásra váró
bot, egy merítőszák – még itt fekszenek körülöttem, úgyhogy csak óvatosan! A
hal lendületesen nyargal a mélyebb víz felé, alig győzi a fék adni neki a
zsinórt. A madzag persze ki van akasztva, a bot hatalmasat rándul a kezemben,
amikor a zsinórkliphez érünk. Furcsa, kaparászó mozdulatokat teszek, ahogy
ballal megpróbálom damilt kivenni. Nem sok hiányzik már hozzá, de a márna sem
nyeretlen kétéves. A megállást kihasználva fejét lefúrja a fenékre, s talál
valami jóféle követ vagy kagylót, amin azonmód el is pendül az előke. Ennyi.
Az imént elszalasztott márna rendesen
visszarángatott ide a felszínre, pedig jó volt nekem ott lent nézelődni. Mindkét
végszerelék a parton, az egyiket csalizni, a másikat reparálni kell. Dolgozom
hát. A cuccok pár perc múlva újra a helyükön, de a csapat – úgy tűnik –
továbbállt. Termelem megint befelé a kaját és a nyüveket. Rendesen
beleharaptunk már a délelőttbe, a Nap magasról süt. Egy óra még, s vasár- és
ünnepnapi napszemüveget lecserélhetem a szokásos szemeimre, a sapka onnan már
megoldja a többit.
Akkora a forgalom körülöttem, mintha a Nagykörúton
lennék, délután négykor. Előttem hajók dzsemboriznak, mögöttem a város összes
kocogója találkozik minden kerékpárossal. Köztük néhány tucat kutyát
sétáltatnak ráérő honfitársaim. A kocogók és a kerékpárosok maradnak fent a gáton
(ott van a buli), de a kutyák le-lenéznek hozzám. Többségük játszani jönne,
néhányukat a vödröm tartalma érdekli, de ez itt inkább morog meg hörög
felváltva. Nem jövök be neki. Úgy csinálok, mint aki nem is hallja, tudomást
sem vesz róla. A legtöbbször bejön. „Fúj, Herkules, fúj! Gyere ide! Gyere ide
most!” cincogja fentről egy hisztis szőke hang. Lopva oldalra sandítok, és nem
csalatkozom. Nomen est omen, Herkules egy jól kidolgozott izomzatú argentin
dog. Gazdájának csöpp szeme fénye, nyilván szófogadó, gyerekszerető, művelt
kutyus, ám én igazán fosok most tőle. A liba fönt változatlanul visong neki, én
azonban már nem nagyon hallom mit, mert a fülemben egy ér tompa puffanásokkal
lüktet. Aztán Herkules megunja, sarkon fordul, elkocog. Úgy tűnik nem volt
tizenharmadik feladat. A dunai pecás. Örülök neki, aput üdvözlöm! A libának is
kívánok valamit, de ezt inkább hagyjuk…
Elegem van. Pakolni kezdek, közben azért lapos
pillantásokkal meggyőződöm róla, hogy Herkules már nincs a közelben. A
cuccaimból egy szokásos, kétkezes pakkot csinálok, aztán felhúzom a gátoldalon
a kocsiig. Bepakolok. Egy gyors pillantás még innen fentről a Dunára, aztán
beülök, indítok. A rádióban felhangzik egy magányos, panaszos hang:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése